Adventi zarándoklásunk ikonikus segítő alakja Keresztelő János. A Messiás előfutáraként radikális külsejű és beszédű emberrel találkozunk, aki a mai evangéliumban bűnbánatra szólít fel. Előfordulhat, hogy nem tetszik a stílusa - nem is azért jött, hogy a szimpátiájával nyerjen meg bárkit is Krisztusnak. Mondanivalójának üzenete azonban minden korban aktuális: meg kell térnünk. A bűnbánattartás pedig szintén nem stílus kérdése...
Közösség vagyunk, Krisztus közössége. Ma inkább azt mondom, a Krisztusra várakozók közössége. Mert életünk lényege a várakozás, a Krisztussal való közösségre, vagyis a Mennyországra való várakozás. Nem szeretnénk egyedül várni, ezért várakozásban való társakat keresünk. Mert együtt könnyebb, mint egyedül.
A választott nép várta a Messiást. Azt várta, hogy Isten avatkozzon be az életükbe, hogy végre boldogabbak legyenek. Az első gyertya azt jelzi, valami elkezdődött. Az Isteni közösség elindult az emberiség megváltására. De jelzi a mi kezdésünket is, hogy most ismét elindulunk a Fény felé, Jézus felé, hogy Őnála találkozzunk. Ő mifelénk, mi Őfelé vándorolunk, s ahogy közelebb érünk Őhozzá, mi is egyre többen leszünk. Sokfélék vagyunk és sokfelől jövünk, de egyet igazán közösen akarunk: Ó jöjj, ó jöjj Üdvözítő!
Az Úr Jézus királysága úgy látszik, minden földi királyhoz köthető tulajdonság ellentettjével bír. A mai evangéliumban, mely a keresztrefeszítésről szól, nem éppen a hatalmat és erőt sugárzó, védelmet nyújtó palotával és hadsereggel bíró, pompában élő uralkodó képe tárul elénk. Kiszolgáltatva, véresen, szinte teljesen elhagyottan látjuk Krisztust, aki bűnözőkkel diskurál. Dicsőség helyett gúny tárgya lesz, megvetett. Földi szemmel nézve egy csúfos kudarc, egy vesztes. Váltsunk nézőpontot: Ő örök országot, örök életet ad nekünk, és nem kell félni, hogy addig tart a jólét, amíg nem igáz le minket valaki. Az egészben az a legszebb, hogy mindezt nem "királykodva", hanem megváltó szeretetével adja nekünk!
Zakeus a mai evangélium központi figurája, aki találkozni szeretett volna Jézussal. A vámszedők főnökeként nagy zsivány hírében állt. Szüksége volt Jézusra, hogy a megtérés útjára lépjen. A döbbenetes azonban az, hogy az Úr Jézus még inkább keresi őt: azt a bűnöst, aki a vele való kapcsolat által átértékeli az életét, tetteit. A mai ember is keres: szeretne kapaszkodni, igazi biztonságot találni. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e annyi áldozatot meghozni, hogy látni szeretnénk a Mestert...
A farizeus és a vámos példabeszédét hallva egyértelművé válik számunkra az üzenet: az elbizakodottság helyett a magunkba tekintő önvizsgálat az, ami segít abban, hogy Isten, embertársaink és a magunk viszonyát sikerüljön újrakalibrálni, hiszen ezekre a kapcsolatokra szükségünk van. Szeretnénk jól csinálni: kedvesek lenni Isten előtt, jól bánni a környezetünkkel, békében lenni magunkkal. A farizeus és a vámos is kereste a kapcsolatot az Úrral, de a vámos ment haza megigazultan. Ő irgalomért sóhajtott fel, és megvallotta, hogy nem tökéletes.
Az apostolok kérik az Urat a mai evangéliumban: "növeld bennünk a hitet!", mely Isten és ember kapcsolatának emberi oldalát mutatja. Az isteni törődés pedig ott tud elkezdődni, ha a sokszor mustármagnyi hitünket az Ő kezébe ajánljuk: Ő legyen vezérünk az igaz élet útján, segítse hívő cselekedeteinket, áldjon meg bennünket.
A dúsgazdag és a szegény Lázár példázata egyértelművé teszi számunkra, hogy a földi életünkben dől el örök sorsunk. Szeretnénk Isten Országába jutni. Nem is kérdés: ép eszű ember miért ne szeretne örökké boldog lenni? A kulcsszó a törekvés. Ezt fogja nézni a mi Urunk, amikor számadásra szólít minket. Ismeri a természetünket, a személyiségünket, minden testi-lelki nyavalyánkat. A fókuszkérdés egyértelmű: törekedtél?
A hűltlen intézőről szóló jézusi példabeszéd az okosságot emeli ki. Azt a leleményességet, amely kell, hogy párosuljon az Isten iránti hűségünkhöz. Az Ő oldaláról személve ez azt jelenti, hogy tudjunk okosan bánni a földi dolgokkal, a helyén kezelve mindent, az üdvösség szolgálatába állítva. Amint nem így viszonyulunk a pénzhez, a tárgyakhoz, az evilág nyújtotta eszközökhöz, gyengül az Úr iránti hűségünk, mert megosztott lesz a szívünk.
A tékozló fiút, az irgalmas atyát és a méltatlankodó testvért jól ismerjük az Úr Jézus legismertebb példabeszédéből. Megszólal itt még valaki, az atyai ház egyik szolgája, aki - miután a kisebbik fiú léha életét hátrahagyta, és visszatért atyjához - elújságolja az otthon maradt testvérnek, hogy "megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt." A hízlalt borjú a Mennyei Atya végtelen szeretetét jelzi. Rá tudok csodálkozni erre, amikor az életemet sikerül újra Isten felé terelgetnem? Mit szólok ahhoz, ha a környezetemben valaki megtér?
"Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom." Valljuk be őszintén, nem feltétlenül szimpatizálunk ezzel a jézusi mondattal. Ez a kijelentés tulajdonképpen buzdítás, az út kijelölése, iránytű, amely segíthet krisztusi módon tájolni az életünket. Valóban ilyen volna Krisztus követése? Sokkal megnyerőbb, amikor a csodatevő, sokakat megszólító Jézust látjuk. A Mester a "mindent" kéri tlünk, nem csupán a lelkes, könnyed, egyszerű pillanataink neki ajándékozását, hanem a vontatott, nehéz és bonyolult pillanatainkban is azt kéri, hogy Rá tekintsünk. A "minden" odaadása nem elveszítést, hanem a teljességet jelenti.
© Soproni Szent Imre Római Katolikus Plébánia 2011-2020 Minden jog fenntartva.